Hidaddy, aki egyébként az oszakai és ennek megfelelően agyament Infumiai-kumiai hip-hop kollektíva tagja, még tavaly hozta ki első saját lemezét, amihez két videót is csináltak: az egyik a no-budget kategória tökéletes példája, ahol nincs semmiféle extra csicsázás, meg nagy költségvetés, hanem szimplán egy jó alapötlet elviszi a hátán az egészet, a másik meg a betépett látványvilágával tartol.

Hidaddy: Madafakinlife

Hidaddy: D.Daddy.Da.Da

Az utóbbi pár évben a japán electro / house klubok legfelkapottabb szereplői közé került Dexpistols duó inkább DJ-szettjei, mixlemezei és remixei futott be, de mostanában egyre gyakrabban rukkolnak elő saját számokkal is, melyek közül az eddigi legnagyobb dobás a Midnight Sevenstars volt, amiben a Nitro Microphone Underground kollektíva két tagja (Dabo és Big-O) és pár kevésbé ismert MC is közreműködött. Ehhez készült az alábbi kellemes kis autószétzúzós videó is, Dex-ék további cuccaiba pedig persze a myspace oldalukon lehet belehallgatni (a Bird Of Paradise című fidget house csodára külön érdemes odafigyelni).

Dexpistols: Midnight Sevenstars (Rap Mix) feat. Big-O, Dabo, Ohli-Day from Ice Dynasty and Jon-E, Kicc, Young Wave, B.E.K. from The Arm

Tegnap lépett fel Pesten bő ezerötszáz (!!) ember előtt a Petőfi Csarnokban a Due le quartz nevű banda gitárosaként a visual kei színtérről indult, majd az eredeti irányvonaltól a szólópályája alatt fokozatosan teljesen eltávolodó Miyavi. Ez azért kétségtelenül eléggé jelentős esemény volt, szóval gondoltam valamiféleképpen meg kellene róla emlékezni, de mivel részemről a koncert, meg a szólólemezei is no comment kategóriásak, ezért inkább a Dlq időszak legjobb videóját szedtem elő.

Due le quartz: Rodeo

A tipikus, producerek által dirigált lánycsapatok egyik japán mintapéldánya, a dream stílusilag meglehetősen sajátos kanyart vett, immár másodszor a története folyamán. A kilencvenes évek második felében divatos lánytriók (D&D, Trinity, BALANCe, stb.) egyikeként indult dream eleinte stílusilag is követte a tipikus JPop vonalat, némi EuroBeat beütéssel és többek közt a később a Hinoi Team feldolgozásában online is elhíresült Night On Fire eredetijét is ők követték el. Aztán 2002-ben kiszállt az egyik tag és a lemezcég a helyére beszervezett hat (!) új, feltünően fiatal lányt, eléggé egyértelműen az akkoriban sikerei csúcsán levő, szintén kislányok tömegéből álló Morning Musume sikereire pályázva. Ez a húzás viszont nem igazán jött be, szóval hosszabb-rövidebb időre eltünve és egy ideig DRM néven próbálkozva hányódtak pár évig, de a sikertelenebb előadókat első adandó alkalommal elsűlyesztő kiadóvezetők tőlük, ki tudja miért nem szabadultak meg, hanem most szeptemberben egy újabb fazonigazítás után újfent a reflektorfénybe dobták a jelenleg éppen hat tagú csapatot. Az új image megintcsak meredek váltás a régiekhez képest és a korábbiak után most éppen a nyugati lánycsapatokat idéző ribancosabb külsővel és zenével próbálják eladni őket.

My Will (2000)

Music Is My Thing (2003)

Perfect Girls (2009)

A capsule a korábban már posztolt videójuk idején még tipikus Shibuya-kei csapat volt, de írtam ott is, hogy később eléggé drasztikus stílusváltáson mentek át és egyre inkább elfordultak az electro / electro-pop felé. A mai videó már ebből a korszakból származik, a legutóbbi, tavaly novemberi lemezükről (More! More! More!). Az utóbbi időben, valószínűleg a csapat zenefelelősének számító Yasutaka Nakata produceri, remixeri, stb elfoglaltságai miatt látványosan lelassult a korábbi "fél évente egy lemez" tempó és a More! óta csak egy best of-ot adtak ki, de azért remélhetőleg érkezik majd végre valami új anyag is tőlük hamarosan.

capsule-Jumper

Susumu Yokota a japán elektronikus zenék talán legizgalmasabb alakja, aki bő tizenöt éves pályája során rengeteg műfajban kipróbálta magát... ambient / chill-out, a house legkülönfélébb ágai, breakbeat, kisérleti elektronika, trance és még ki tudja mi minden. Ennek ellenére csak egy eléggé szűk réteg ismeri, amiben mondjuk közrejátszik az is, hogy DJ-ként nagyon ritka alkalmakat leszámítva nem ügyködik, nem követ semmilyen trendet, interjúkat sem igen ad, meg úgy általában nem sokat lehet tudni róla. Videókat sem igen készültek a számaihoz, viszont egy Imery Watson nevű Új Zélandi filmes-designer az ő egyik számát, a 2002-es Red Swan-t használta Sloup című rövidfilmjéhez. Watson egyébként olyan filmeken dolgozott látványtervezőként, mint Batman Begins, a Gyűrűk Ura trilógia, Inkheart, Sweeny Todd, Dr. Parnassus, nomeg az új, Tim Burton féle Alice Csodaországban feldolgozás. A Sloup pedig szimplán zseniális lett, a kép és zene olyan szinten tökéletes egysége, amit nem gyakran látni. Érdemes fullscreenen nézni, szóval klikk ide. Az egyik legfrisebb, újfent valami teljesen új hangzással kisérletező Yokota album, a Mother számaiba, pedig az egyébként eléggé inaktív myspace oldalán lehet belehallgatni.

Sloup (Susumu Yokota: Red Swan)

Vannak esetek, ahol nem szabad az első benyomásra hallgatni. Például adott volt ez a Dai-Hard nevű alak (akinek már a neve is egy rettenetes szójáték), a sok jót nem igérő lemezboritó, nomeg ott volt az is intő jelnek, hogy emberünk az eléggé kiábrándító, mesterkélten keménykedős North Coast Bad Boyz (myspace) tagja. Szóval nem igazán vártam semmit, amikor nekiugrottan meghallgatni a debüt mini-albumát, erre meg kiderült, hogy nem csak, hogy nem egy felejtős tucatdarab, hanem végül ez lett az egyik személyes favorit az idei japán hip-hop termésből. Nagyszerűen és kifejezetten szórakoztatóan egyensúlyoz a giccses pozőr-rap és a telitalálat party-zene határvonalán, hat számos hosza ellenére is változatos, van benne minden a latin rap szerűségtől a súlyosabb darabokig, szóval telitalálat az egész. Normális videóklip amennyire tudom nem készült a lemezhez, csak ez az élő felvétel kering online, a többi szám közül még párba pedig Dai-Hard barátunk myspace oldalán lehet belehallgatni.

 Dai-Hard: Ha-Na-Bi-Ra

Ha a Newdeal kapcsán már amúgyis szóbakerült a Wagdug Futuristic Unity, akkor most következzék az ex-The Mad Capsule Market's frontember Kyono egyszemélyes, illusztis közreműködők egész sorával összehozott projektjétől két videó. Az első számban a Maximum The Hormone gitáros-énekese, Ryo, a másodikban pedig a szintén a Newdeal posztban emlegetett Akihiro Namba segitett be, de rajtuk kívül még olyan nevek bukkantak fel az eddig összehozott egy nagylemezen és két mini-albumon, mint Justice, Shitdisco, Numanoid, Cycheouts Ghost, The Lowbrows, Motor, DJ Starscream (Slipknot), stb.

Systematic People

Ill Machine (x Ultra Brain)

A tegnapi underground hip-hop után most jöjjön a másik véglet... valami nagyon mainsteam, a Gicode első, 2003-as lemezéről. Sajna maga a debüt-lemez és az idén márciusban megjelent utóda finoman szólva is gyenge lett, de attól ez a szám még telitalálat, amolyan igazi, klub-barát, keménykedős hip-hop a legjobb fajtából.

Gicode-G.I.C.O.D.E.

Kan a legjobb és legfontosabb tokiói underground hip-hop kollektíva, a Libra Record kiadót is igazgató, 2000-ben alakult MSC oszlopos tagja, az alábbi videó pedig első, 2005-ös szólólemezéhez készült. Később DJ Krush Stepping Stones lemezén is közreműködött egy szám erejéig, ami viszont eléggé gyengusra sikeredett, ellenben a szólóalbuma és a két MSC nagylemez abszolút hibátlan munka. Node, a Libra kiadós előadókról még úgyis lesz szó bőven, szóval következzék inkább a mai napi néznivaló:

Kan (MSC): Kan-Ryu / Awakening

A mai menű a Japánban egészen elképesztő népszerűségnek örvendő Louis Vuitton kacatok egy 2003-as, Superflat Monogram címen futó reklámfilmje, ami amolyan all-star projekt volt: a karakterdesignért a fekapott modernművész, Takashi Murakami felelt, a rendezés a leginkább a The Girl Who Leapt Through Time című filmjéről ismert Mamoru Hosoda munkája (aki egyébként a One Piece és Digimon animéken is dolgozott), a lényeg, a zene pedig nem más, mint a Pizzicato Five és Capsule kapcsán már emlegetett Shibuya-kei irányzat egyik legnagyobb nevének számító Fantastic Plastic Machine egyik száma, a Different Colors.

Nemrég jelent meg az új cali≠gari album, de az ahhoz készült videó nem lett sajna túl izgalmas (de azért ott van az is legalul), szóval inkább előkerestem a két kedvencemet a régebbiek közül.

cali≠gari weboldal

Maguro

Blue Film

Tou

Hogy legyen valami tényleg mainstream is: a kilencvenes évek egyik legfőbb közkedvenc pop-csillagocskája, az eladási rekordok sorát megdöntő Namie Amuro az ezredforduló után szinte teljesen átváltott az R&B műfajra, összehozott pár egészen nagyszerű lemezt és habár a videóinak nagyrésze eléggé standard kis táncikálós R&B cucc, azért vannak szerencsére kivételek is. Az egyik legjobb az alábbi kis gyöngyszem a 2005-ös Queen Of Hip-Pop albumról görkorival, pom-pom lányokkal, nomeg mindenekelõtt csajozó Rózsaszín Párduccal.

Namie Amuro: WoWa

Bónuszba pedig egy szokványosabb videó ugyanarról a lemezről:

Namie Amuro: Alarm

Ezt a videót nem igazán tudom miért posztolom... A komputeranimáció már 10-15 éve is ciki lett volna és maga a kicsit rockos beütésű electro szám is átlagos. Ellenben a közreműködőket külön-külön annál érdemesebb csekkolni. Az egyszemélyes Newdeal projekt a mostanában nagyon trendi, meg nem mellesleg baromi jó japán electro / house színtér egyik fontos szereplője (a név mögött megbúvó Hitoshi Ohishi egyébként a The Samos nevű szintén nagyon felkapott bandának is tagja, de ők zeneileg... uhh, hagyjuk inkább), a vendégzenész, Akihiro Namba pedig az én izlésemnek bőven túl felhasználóbarát punk-rock banda, a Hi-Standard basszeros-énekeseként futott be, de aztán egyre inkább az elektronika felé fordult és Ultra Brain néven, szólóban már sokkal szórakoztatóbb electro-punk cuccokat hozott össze, nomeg a tavalyi év egyik nagy dobásában, a Wagdug Futuristic Unity debütlemezében is nyakig benne volt.

Newdeal myspace / Ultra Brain myspace

Newdeal-Hardcore You Know feat. Akihiro Namba (Hi-Standard x Ultra Brain)

Aki látta a tavalyi Detroit Metal City című kedvesen bugyuta kis filmet, az biztos emlékszik arra a jelenetre, amikor jobb sorsra érdemes, szerencsétlen Krauser a managaer-asszony parancsára más koncertek megzavarásával igyekszik erősíteni a zenekara rossz hírnevét. No, itt keveredik el többek közt egy hip-hop buliba is, ahol egy bizonyos MC Kiba fellépését szabotája el. A filmben az MCt persze egy szinész alakítja, de a számot egyébként a japán hip-hop szintér egyik legfontosabb alakja, K Dub Shine jegyzi, a telitalálat beat pedig DJ Oasis műve. A számhoz csináltak egy külön videót is, a filmbeli Kiba és K Dub főszereplésével... lehet tippelni, hogy melyikük melyik. Bónuszba pedig egy DMC trailer, hogy aki nem látta, az is legyen képbe, hogy kb miröl is van szó.

 MC Kiva: from NYC

Durván agyzsibbasztó remix, a hozzá maximálisan passzoló videóval, az egyébként kellemes, némi hip-hop beütéssel feldobott popzenéjéről ismert Halcali duó egyik legártalmatlanabb számából. Furcsa egy remix ez egyébként: soha sehol nem jelent meg, csak így, a videóval együt adták le párszor tévében és magáról a remixerről sem lehet gyakorlatilag semmit tudni, mert csak ezzel a számmal kapcsolatban bukkan fel a neve online. Ettől függetlenül viszont zseniális, amit a kis tingli-tangli eredetivel művelt. Szóval... Halcali: Strawberry Chips (Tanaka Chigai remix), plusz bónuszba az eredeti verzió is, mert annak ismeretében ha lehet még nagyobbat üt az átkeverés.

Megint egy klasszikus a kilencvenes évekből, ezúttal a techno-ikon Ken Ishii-től. A többszörös díjnyertes videóért, amit az MTV és minden más nyugati zenetévé is agyonjátszott annak idején, az Akira készítésében is közreműködő Koji Morimoto, valamint az egészen szokatlan és elborult animék és animációs rövidfilmek soráért felelős Studio 4°C volt a felelős. A zene maga, pedig a japán techno aranykorának egy tipikus darabja, abból az időszakból, amikor a Sublime kiadó köré csoportosuló előadók (Ken Ishii mellett még Rei Harakami, Susumu Yokota, a Co-Fusion duó és társaik) uralták a műfajt.

A japán hip-hop színtérről nyugaton többnyire csak pár előadó vált ismertté, mindenekelőtt ugyebár DJ Krush, nomeg DJ Honda és DJ Kentaro, pár Krush lemezein felbukkanó egyéb név (Twigy, DJ Hide, vagy Boss The MC a sapporoi Tha Blue Herb-ből), valamint utóbbi egy-két évben a Jazzy Sport kiadó pártfogoltjai, mint Grooveman Spot, a Gagle és DJ Mitsu The Beats.

Pedig a kilencvenes évek vége óta, amikor úgy igazán beindultak a dolgok odaát, nagyon komoly hip-hop élet van Japánban és az undegroundtól a mainstreamig rengeteg egészen kiválló előadó bukkant fel, szóval akit kicsit is érdekel a műfaj, annak érdemes jobban megismerkedni az ottani színtérrel... amiről persze itt is lesz szó bőven. Kezdésnek egy klasszikus még 2000-ből, DJ Hasebe-től, telitalálat videóval, a Mummy-D (Rhymester) és az ex King Giddra tag Zeebra közreműködésével. 

Japán előadók idén nincsenek a Szigeten, szóval, az aktualitás illúzióját keltve ma az egyetlen olyan japcsi zenekart szedem elő amelyik valaha a nagyszínpadon szerepelt: ez pedig ugyebár az Electric Eel Shock, akik még réges-régen, 2004-ben nyitották a programot az egyik nap. Kicsit sajnáltam, hogy akkorra már pont maguk mögött hagyták az első lemezük dögös garage-rock hangzását és átváltottak a nagyon tradicionális, de azért rájuk jellemzően igencsak elmarháskodott hard-rock / heavy metal irányra, amit azóta is követnek, de végülis jól nyomják azt is, szóval gond egy szál se.

Néznivalónak egy szám a szigetes koncert környékén megjelent lemezről (Rock & Roll Can Rescue The World), egy különlegesen retardált videó egy évvel későbbről (Bastard), meg, hogvy valami tényleges aktualitás is legyen, egy vadonatúj darab az októberre tervezett új albumról. És igen, a dobos, jóféle RHCP hagyományokat követve többnyire tényleg mindössze egyszál taktikusan elhelyezett zoknit visel.

Az év egyik nagy meglepetése és egyben legfurcsább jelensége a folyton japán noh színházi maszkokban rohangászó tagokból álló FACT nevű banda, akik még '99-ben indultak, eredetileg korrekt, hol dallamos, hol durvulósabb hardcore-t játszva (hogy ebben a korszakban mit csináltak, abba itt lehet belefigyelni), de igazából az underground színtéren kívül a fene sem hallott róluk egészen idén tavaszig. Ekkor azonban valaki mögéjük rakott egy rakat pénzt, kihoztak egy nagylemezt és még nyár közepén is bőven tartó, ritka intenzív promózásba kezdtek, velük volt tele kb. minden Japánban, de láthatólag elhatározták, hogy ők most biza nem csak otthon, hanem nemzetközileg is nagyon be fognak futni, és Európában és Amerikában is koncerteztek és kihozták az albumot.

A lemez maga viszont nem lett egy nagy dobás, viszik rajta tovább a régi vonalat, némileg populárisabb verzióban (a myspace oldalukon lehet belehallgatni pár számba), viszont a refrének közül jópárat kétségtelenül nagyon eltaláltak, meg azért akad egy-két baromi jó szám rajta. Ezzel együtt nálam egy vállrándítással el lettek volna intézve... ha nem hoztak volna ki egy remixlemezt Nivan Runder Soundrags címen, ami viszont szerintem lazán az év legjobbja a műfajában. Már a közreműködők sora is finoman szólva impozáns (MSTRKRFT, Junkie XL, autoKratz, Space Cowboy, Marc Mac (4 Hero), Feadz, Steve Aoki, Takkyu Ishino (Denki Groove), Boom Boom Satellites, 80kidz, Dexpistols, stb.), zeneileg pedig hibátlan az egész, az összes remixer nagyszerű érzékkel szedte ki az eredeti számokból az eltaláltabb részeket és passzintotta őket a saját stílusához. Két CD-nyi tökéletes party-zene pár furcsa kitérővel, mint a Co3 reggae-be (!) torkolló breakcore szösszenete.

Néznivalónak az eredeti lemez egyik legjobb darabja, plusz a Boom Boom Satellites és a Steve Aoki átértelmezés a remixalbumról.

Hamár a kezdés Pizzicato Five volt és a blog egyik célja amúgy is az, hogy megpróbálja bemutatni, hogy mi is történt Japánban zeneileg a kilencvenes évek vége óta, akkor a töklogikus következő lépés a capsule. A Pizzicato Five feloszlásának évében (2001) alakult duó zenében és felállásban (Yasutaka Nakata, a faarcú zeneszerző és Toshiko Koshijima, a retro-modell kinézetű énekesnő) is követte az elődöket és jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy a Shibuya-kei stílus egy időre új erőre kapott. Pár évvel később mondjuk szépen fokozatosan elkezdtek az electro-pop felé fordulni (erről majd máskor bővebben), az alábbi videó viszont még 2003-ban készült, a Hazel Nuts Chocolate közreműködésével. 

Sokáig tanakodtam, hogy mi legyen az első posztban, a személyes favoritok valamelyike, vagy inkább vaami aktualitás. Aztán végül inkább lett egy klasszikus (ami mellékesen azért a személyes kedvenc kategóriát is kimeríti), a kilencvenes években nyugaton is befutott Pizzicato Five első komolyabb sikere, a Twiggy Twiggy. A számban (ami a Pizzicatoék által felfuttatott Shibuya-kei műfaj egyik alapdarabja is egyben) és a kedves kis minimálkötségű videóban minden benne van ami jellemző volt rájuk: a retro giccsek, a francia dolgok és a divatvilág iránti rajongás, nomeg a számtalan nyugati hatásból kikevert, de végeredményében mégis nagyon tipikusan japán zene.

Akkoriban volt ugye még jónéhány japán előadó, akik szintén komoly nevet szereztek maguknak nyugaton (audio active, United Future Organization, Shonen Knife, DJ Krush, Ken Ishii, Cornelius, stb.), azóta azonban, pár kivételt leszámítva nem sokan értek el igazán átütő sikereket. Pedig volt és van mire odafigyelni, mert töménytelen mennyiségben bukkannak fel a jobbnál jobb zenekarok, DJ-k, zeneszerzők, énekesek. Szóval ebben a blogban, a mostanihoz hasonló, időnkénti kis múltidézések mellett elsősorban az azóta eltelt időszakból lesz egy kis szemezgetés, persze aktualitásokkal kiegészítve, teljesen stílusfüggetlenül válogatva a legizgalmasabb (vagy éppenhogy borsztóságuk miatt legszórakoztatóbb) zenék közül.